A betlehemi pásztorok avagy Az Evangéliumok az osztályharcban avagy Áldozati bárányok pólyában – és egy gyermek a jászolban! És egy juhistálló kvázi mint a templom előcsarnoka!

 

Bár csak a Lukács-evangélium tesz említést a szabad ég alatt tanyázó pásztorokról [lásd: Lk 2,8-20: „Pásztorok tanyáztak a vidéken kint a szabad ég alatt, és éjnek idején őrizték nyájukat. Egyszerre csak ott állt előttük az Úr angyala, és beragyogta őket az Úr dicsősége. Nagyon megijedtek ... ”], ezek a pásztorok mégis nagyon jelentős szerepet játszanak karácsony történetében, és a karácsonyi liturgiában.
A hívő népet mindig meghatotta ez a történet: az angyalnak a pásztorok előtt való megjelenésétől a Glória fölséges mennyei énekén át egészen a jászolban nyugvó kisded meglátogatásáig. A pásztorok egyetlen karácsonyi képeslapról és egyetlen betlehemről sem hiányozhatnak. Amikor az iskolákban és az óvodákban még szokásban voltak a betlehemi játékok, a pásztorok különösen fontos szerephez jutottak: Mária és József szerepére csak ketten kellettek, az aranyhajú angyalokat szelíd lányokra osztották, de pásztorok annyian lehettek, ahány kisfiú csak akadt a csoportban, és nekik többnyire át sem kellett öltözniük, és még énekelniük sem volt muszáj, mindenféle átváltozás nélkül önmagukat adhatták.

A modern zsinati egyház – fokozott mértékben Bergoglio és leghívebb követői – különösen kedveli a pásztoroknak szóló üzenetet – számukra a nyájat őrző férfiak azt jelentik, hogy az örömhírt elsőnek a szegényeknek és a kicsiknek kell hirdetni, a hajléktalanoknak, akik már csak szükségből is úgy bűzlenek, ahogy a juhok a karámban.

Meglehet azonban, hogy ez a kétezer évvel ezelőtt lejátszódott esemény – amikor „József is fölment … Dávid városába, Betlehembe, mert Dávid házából és nemzetségéből származott, hogy összeírják jegyesével, Máriával együtt” (Lk 2,4-5), de „mert nem jutott nekik hely a szálláson” (Lk 2,7) egy istállóban húzták meg magukat – egészen másképp zajlott le, mint ahogy a zsinatiak az evangélium ezen részét értelmezik. Hogy ez az istálló pontosan hol volt, nem tudni – mint oly gyakran, erre a címre is több hely tart igényt. Ezek azonban mind közel vannak egymáshoz, és éppenséggel meglehet, hogy a Betlehem régi városközpontjától keletre fekvő és az 5. század óta a „Születés templomaként” ismert és tisztelt templom a valódi helyszín.

E templomtól további egy kilométerre keletre kezdődik egy kis síkság, mely a régi hagyomány szerint „Siyar el ghanam”, a „pásztorok földje” nevet viseli. E sík területnek körülbelül a közepén található a görög-keleti „Kolostor a pásztorok földjén” nevű épület, és ettől 400 méterre északra, a síkság szélén áll a ferencesek „Gloria in Excelsis” temploma. Bár mára már mindkét épületet modernizálták, de azért ezek az új felépítmények mind az előttük ott állt épületek alapjain nyugszanak. E régi épületek sora egészen az 5. évszázadig nyúlik vissza.

Ráadásul a „pásztorok földje” elnevezés még sokkal korábbi hagyományra nyúlik vissza: A görög kolostor illetékesei azt állítják, hogy épületük alapjai alatt fekszenek a Migdal Eder, (Jákob) „nyájának tornya” („Nyáj-tornya”) maradványai, amiről Mózes 1. könyvének 35,21 versében van szó [Ter 35,21: Izrael tovább vonult, és sátrát Mikdál-Éderen (a Nyáj-tornyon) túl üté fel”], és amiről azt írja a Biblia, hogy a „Betlehembe vezető úton” fekszik. A Biblia szerint (1 Sám 17) Dávid is ezen a helyen legeltette atyja nyáját, mielőtt az Úr Izrael királyává tette [1 Kir (Sám) 17,15: „Dávid vissza-vissza tére Saul mellől, hogy legeltesse atyja nyájait Betlehemben”].
Ezek a régi nevek arra utalnak, hogy ezen a helyen egy nagyon hosszú idő óta a juhok legeltetésére használt földdarabról van szó, ami Izrael számára valami egészen rendkívüli dolgot jelent. Izraelben ugyanis annyira kevés sík terület van, hogy azt a keveset minden időben földművelésre használták fel: gabona, szőlő, ehető zöldségek termesztésére. A juhokat és a kecskéket a köves dombokra terelték, ahol azok az olajfák és a bőségesen található tövisbokrok között előbukkanó füvet legelték. Tehát a pásztorok földjén levő juhnyáj őrzése és ellátása a Nyáj-toronyból valami egészen rendkívüli kitüntetést kellett jelentenie.
Hogy ez a legelő mennyire rendkívüli, sőt egyedülálló volt, az – azon emberek tanúsága szerint, akik ezeket a szövegeket tanulmányozzák – a Krisztus utáni időkből keletkezett Talmud és Midrások irataiból derül ki, melyekben a diaszpóra rabbijai mindazt összegyűjtötték, ami népük számára a templom és a szétszóratás után megmaradt.

Az ó szövetség áldozati előírásai nagy súlyt fektettek arra, hogy a templomi áldozatra szánt állatok kultikusan tiszták és fizikailag hibátlanok legyenek. Semmilyen pogány templom árnyéka nem szennyezhette be, semmilyen testi hiba nem csúfíthatta el őket. A talmudi iratok egyike az áldozati állatok származási helyének a Jeruzsálem kapuitól délre fekvő és Betlehemig terjedő területet adja meg (ami körülbelül 8 kilométer hosszú), és eközben kifejezetten megemlíti a „Nyáj-torony” nevet (ami akkor már valószínűleg rég nem létezett).
Egy másik ilyen régi irat (a jeruzsálemi templom Kr. u. 70-ben történt lerombolása óta a zsidóknak nincs templomuk, ahol áldozatot mutathatnának be) rendkívül figyelemre méltó dolgot közöl azokról a „pásztorokról”, akik a templomi áldozatokra szánt juhok és kecskék nevelésével voltak megbízva. Ezek egyáltalán nem egyszerű, goromba legények voltak, vagy a mindennapi értelemben vett „szolgák”. Ezek az emberek kétségen kívül a leviták törzséhez és rangjához tartoztak, akik a templom megbízásából áldozati bárányokat tenyésztettek, gondoztak és kultikus célra való alkalmasságukra felügyeltek. Ez utóbbi gondoskodásuk odáig ment, hogy az újszülött bárányokat az újszülött csecsemőkhöz hasonlóan pólyakötőkbe (ez a pelenka szó eredeti jelentése, ami a modern időkben rég feledésbe merült) bugyolálták, hogy első lépési kísérleteiknél nehogy eltörjék a még gyenge lábukat. Bárki, aki már egyszer látta, hogy a frissen született bárányok milyen ügyetlenül mozognak túlságosan hosszú és túlságosan vékony lábaikon, megérti ezt az elővigyázatosságot – még akkor is, ha manapság egy bepólyázott bárány még valószínűtlenebbül hangzik, mint egy bepólyázott gyermek.

Mindez együtt grandiózus képet ad a Szent Éjről, ami a szokásos betlehemi jászol-ábrázolásokon messze túlmutat, és egy az üdvtörténetben sokkal később felismerhető dimenziót tesz láthatóvá: Jézus, Mária és a törvény szerint Dávid házából származó József fia, aki kereszthalála által a bukott emberiség megmentésére jött Megváltó, a betlehemi pásztorok földjén jön a világra, ahol évszázadok óta a templomi áldozatok számára szánt áldozati bárányokat nevelik fel!!! És az elsők, akik erről tudomást szereznek, a templom szolgái és hivatalnokai, akiknek ott az oltárra szánt szeplőtelen áldozatok felnevelése volt a feladatuk!
Ezek a „pásztorok földjén” szolgálatot teljesítő leviták bizonyára bárki más írástudónál sokkal jobban emlékeztek Mikeás próféta jövendölésére: „Hozzád meg Nyájnak tornya, és Sion leányának Ofelje, szintén elérkezik, visszatér az előbbi hatalom, Jeruzsálem leányának országa.” (Mik 4,8) Nem csoda hát, hogy ezek a pásztorok az angyal üzenetére mindent odahagytak, és azonnal útra keltek, hogy megláthassák azt, amire atyáik évszázadok óta vártak. Látták – és „hazatértek, dicsőítették és magasztalták az Istent mindenért, amit csak hallottak, és úgy láttak, ahogy tudtul adták nekik”. (Lk 2,20)

[Magyarázat a jászolban fekvő gyermek fotójához: Amikor Franz Michel Willam 1925-ben beutazta a Szentföldet, Betlehemben az istállóbarlangokban durván kivájt jászlakat talált, és nem tudta megállni, hogy próbát ne tegyen velük, hogy alkalmasak-e egy újszülött elhelyezésére.]

(forrás: www.summorum-pontificum.de – 2019. december 23.)
http://www.katolikus-honlap.hu/2001/pasztorok.htm