Az emberek karácsonya már októberben elkezdődik. Lehetetlen ezt nem észrevenni, mert amint lehullanak az elsárgult falevelek, szinte azonnal újraöltözködik a bennünket körülvevő világ; fenyő- és fényfüzérek kúsznak fel az elárvult fákra és a csupasz épületek homlokzatára, mindenütt adventi koszorúk színes sokfélesége kínálja magát, s noha még messze van a karácsony, de feldíszített fái máris jelen vannak a köztereken és a bevásárló csarnokokban. Szóval küldözgeti, majd szinte ránk zúdítja felszólító jeleit a közelítő ünnep. S bizony mindezt nem teszi eredménytelenül…!
Karácsony közeledtével az emberek esze rátalál a szívükre; sőt mint elegáns lovagok előre engedik szívük kisasszonyát, és aranyos jegyesként kísérik őt. Ekkor a szívek minden ajtaja és ablaka kitárul, s csodálatos várakozás veszi kezdetét. Nincs fontossági vagy logikai sorrend, csak egy izgalmas kavalkád. Hol a gyermekkorunk képei érkeznek haza a szívünkbe, hol pedig a napi teendőink foglalnak le minket. Közben családtagjaink hangja, képe, arca, kívánsága keveredik bennünk a távollévőkével, sőt az eltemetett Kedveseink emlékével. A takarítás, a sütés-főzés gondolata, majd pedig programozott megvalósítása felemészti időnket, gyengíti erőinket, de mégis közelíti a vágyva vágyott ünnepet: a ritka csodát, amikor otthon együtt van a család; béke, szeretet és jóakarat köti össze a szíveket. A meleg tiszta otthonnak, a karácsonyfának, az ajándékoknak és a terített asztalnak csak jelzés értékük van, mert hisz a szívek szerető harmóniája nélkül vajmi keveset érnek. Tudja ezt, vagy legalább is érzi ezt minden ember, hiszen karácsony közelségében finom érzékenységet mutatnak a legbensőbb lelki értékek iránt. Valóban boldogok mindazok, akiket családi szeretetközösségbe burkol be a szenteste misztikus világa.
Van azonban fájdalmas érzékenység is, amikor az illetőnek a szeretet ünnepén a magányt, vagy a személyes szeretet elvesztését kell megtapasztalnia. Ilyen lehet a családtól való kényszerű távollét, az eltékozolt családi közösség, vagy az elmagányosodott öregség. Különösen fájó az a hiányosság, amit bűn idézett elő; akár saját hibája, akár mások rosszakarata vagy hanyagsága. Ezek a sebek a lélek égető fájdalmával járnak. Sokan kísérleteznek  –  legalább átmeneti  –  megoldásokkal: telefonálnak, levelet, lapot írnak, vendéget hívnak, vagy maguk kelnek útra, ajándékot adnak, vagy szívesen elfogadnak (talán nem is azért, mert szükségük van rá, hanem mert ez is személyes jóakaratú kapcsolattal jár). Sőt vannak akik kutyát vagy macskát fogadnak be az ünnepekre, hogy szólhassanak hozzájuk, vagy jót tehessenek velük. Furcsa megnyilvánulása ez a lélektől lélekig ható “személyes szeretetnek”. De megszólás helyett inkább vegyük észre az ember legbensőbb igényét: az emberi én végső vágyakozását a nagybetűs személyes TE után.
El-eltűnődünk az emberek karácsonyán… . Egyszerre mi magunk is belülről átéljük ugyanazt, de másokat nézve kívülről is szemléljük őket, s próbáljuk megérteni “a karácsonyi jelenséget”. Gazdag ez a kép, egyszerre felemelő és megrázó, s ugyanakkor nagyon földhöz tapadt és hiányos. Még a boldognak tartott családi közösségből   –  a leírás szerint is  –  valami lényeges dolog hiányzik.
A keresztény ember karácsonya kívülről nézve nagyon hasonlít a többi ember karácsonyához.  –  Hát persze, mondaná rá a legtöbb ember, mert itt Európában “a többi ember” is keresztény, mint ahogy ez kiderül minden népszámlálás során.  –  Csakhogy keresztény emberen most nem a keresztény kultúrkörben élő embereket, vagy az anyakönyvezett keresztényeket  értjük, hanem azokat, akik a hitvallás szellemében és az evangélium világosságában akarnak élni. Ők azok, akik nem állnak meg az “emberek karácsonyának” díszletei között, hanem advent idején elzarándokolnak Názáretbe, hogy a szentestén megérkezhessenek Betlehembe is. Számukra a prófétai szó őket megszólító isteni üzenet, Mária igenje pedig a beteljesedés kezdete. Advent-járásuk olyan misztériummal teljes valóság, amelyet átjár a “velünk az Isten” tudata, hisz a Boldogságos Szűzanya láthatatlanul, de mégis érzékelhető módon az üdvözítőt hordozza számunkra. Ha ez a várakozás őszinte, személyes és meggyőző, akkor átalakító erővel bír. A hozzánk érkező isteni vendég megtisztelő öröme átalakító erővel bír. Ez nem kényszerítő erő, hanem segítő erő. A magunk képessége csak a rácsodálkozásra elegendő, a hatékony erő felkínálás formában érkezik, s a vele való együttműködés képes átalakító erőként működni. Nemcsak az ember lelke nyílik meg Isten előtt, hanem önmagunkra reflektálva észrevéteti velünk saját nagyságunkat. (Ne féljünk ettől a kifejezéstől! Igen; Isten már a teremtésben saját partnerének szánta az embert.) Betlehem felé közeledve döbbenetes ellentétet fedez fel magában az ember: egyrészt gyengének, picinynek, elesettnek és méltatlannak érzi magát, más részről viszont a Hatalmas Isten partnerének, aki megtiszteli őt, hiszen hozzá érkezik. Ezért a keresztény ember számára emberi léptéket meghaladó öröm és boldogság a megtestesült Igével való találkozás, akit Jézusnak nevezünk. A keresztény ember számára a karácsony mindenek előtt az Ajándékok Ajándékával, a Megtestesült Igével, az Isten Fiával való találkozást jelenti. Ennek elsődlegességét és lenyűgöző áldását semmi sem előzheti meg, és semmi sem homályosíthatja el.
A keresztény ember karácsonyának a szíve a szentmise. Olyan szépen ráéreztek erre őseink, amikor azt énekelték, hogy “Betlehembe ne menjünk, feltaláljuk; jelen e szent oltáron, magasztaljuk; mert szívünk ha tiszta és áratlan, kedvesebb az neki mint az arany”. – A Jóistennel való legbensőségesebb találkozásból következik, hogy az ember is a maga ajándékozó szeretetével fordul mások felé, s képességeinek arányában maga is ajándékká szeretne válni. De jó, ha ő is először Jézust adja tovább, s csak utána toldja meg a maga figyelmességeival.
Karácsony ajándékozása a tápláló szeretetben fejeződik ki. Az Úristen gondoskodása kettős: lelki és testi, kinyilatkoztatás és megtestesülés. Mindennek átélése ma is kettős: a szentmise igei és eukarisztikus tápláléka: “szentség a szenteknek”, és az agapé, vagy szeretetlakoma otthon a családi asztal körül. A keresztény családok karácsonyában sajátos módon, de mindkettőben jelen van Jézus.
A karácsony boldogságot és békét hozott a földre, de csak azok részesülnek benne, akik egyaránt befogadják az Ajándékozót és az ajándékot is. Ennek a jóságnak az a természete, hogy soha se múlik el, nem jár kiábrándultsággal, lelkiismeretfurdalással vagy szégyennel (mint a bűn), hanem maradandó boldogság; a karácsony örök boldogító születés az emberiség számára.
Papok és szerzetesek karácsonya lényegét tekintve nem különbözik a valóban keresztény emberek karácsonyától; már mint az isteni misztérium befogadására fogékony ember karácsonyi lelkületétől. A papok és szerzetesek karácsonyának azonban mégis van speciális sajátossága, ami elhivatottságukból, fogadalmaikból és felszenteltségükből következik. Mindehhez járulékos, de nagyon fontos elemként csatlakozik az egyházban és a világban betöltött küldetésük, megbízatásuk és felelősségvállalásuk konkrét helyzete. Ezen színes, szövevényes, természetes, de mégis természetfeletti életállapot figyelembevételével próbáljuk megérteni az ő karácsonyukat, mely valamiképpen szétsugárzik minden ember ünnepére, segíti a kölcsönös és még hitelesebb megértését a bennünket körülvevő misztériumnak.
Mielőtt megragadnánk a lényeget, próbáljunk meg két félreértést tisztázni! Az egyik így hangzik: Szegények, nincs családjuk, milyen árvák és magányosak karácsonykor. Ilyenkor mindenki keresi övéinek bensőséges szeretetközösségét, s lám ők magányosak (s minden bizonnyal) szomorúan ünnepelnek (legfeljebb titkolják)… . A másik vélekedés ezzel szemben így okoskodik: Dehogy magányosak! Százan és százan veszik őket körül, s mennyi szeretet megnyilvánulást kapnak. Talán gazdagabb az ő karácsonyuk, mint a miénk…!  –  Sajnos mindkét vélekedés hamis, mert “az emberek karácsonyához” méri a papok és a szerzetesek karácsonyát, s ezért a lényeg mélyen rejtve marad.
A fentiekkel szemben a papok és a szerzetesek hivatásuk születését élik át karácsonykor. Lelkületüknek legjobban a Szűzanyáéhoz kell hasonlítania. Mária karácsony éjjelén nem szólal meg. Csöndben szemléli az emberként megszületett Igét, s közben saját istenszülői hivatásának ajándéka tölti be a lelkét. A papok a karácsonyi Kisded hivatására lettek meghívva és fölszentelve, a szerzetesek pedig az ő életének  –  a tökéletes szeretetnek  –  minél gazdagabb megvalósítására vágyakozva élik életüket. Ezért számukra a karácsony egy “csodálatos érintés”, amely Istentől jön, aki az örök szeretettel és boldogsággal ajándékozza meg őket. Ennél személyesebb és gazdagítóbb kapcsolat elképzelhetetlen. S ha a papok karácsonya nehéz, akkor nem emiatt, hanem szolgálatuk azon vonatkozásai miatt, amely ki akarja csalni őket lelkük igazi karácsonyából.
A papok és szerzetesek karácsonyát e misztériumnak  –  legalább megsejtése  – nélkül nem lehet megérteni. Aki viszont felfog belőle valamit, az még a maga karácsonyát is boldogabban és teljesebben élheti meg.
Dr. Balázs Pál