„Az éneklőmesternek; Dávid zsoltára.
Várván vártam az Urat, és hozzám
hajolt, és meghallgatta kiáltásomat. És kivont engem a pusztulás
gödréből, a sáros fertőből, és sziklára állította fel lábamat,
megerősítvén lépteimet. És új éneket adott szájamba, a mi Istenünknek
dicséretét; sokan látták és megfélemlettek, és bíztak az Úrban.” (Zsolt
40, 1-3.)
„Várván vártam az Urat…”
A várakozás csodája türelemre és
odafigyelésre késztet. A hit és bizalom megerősödik, és az ember egyszer
csak belekerül abba az áldott állapotba, amikor szíve megnyílhat a
természetfeletti felé. A várakozás sejteni enged, ekkor végiggondoljuk
százszor és ezerszer, mi lesz, ha beteljesedik mindaz, amiben
reménykedünk. Mint a szerelemben, amikor a szívünk választottjával való
találkozásra készülünk. Amikor a várakozás már vágyakozássá fokozódik…
Hiszen várni az egy dolog. Várván várni – az már valami többről szól.
Itt már nem általánosságban beszélünk, itt már nagyon nem mindegy, mi
fog történni. Minden fel lett téve egy lapra. Az igazi, szívből cselekvő
várakozó kockáztat. Az ilyen jellegű várakozás sohasem passzív: attól
hiteles és valódi, hogy tevékeny készülődéssel telik. Tervezget,
álmodozik, végiggondolja számtalanszor milyen lesz, ha…
Nem jó, ha a várakozásunk túl hosszú. A Biblia szerint „a hosszú várakozás beteggé teszi a szívet” (Példabeszédek 13,12).
Reményvesztetté tehet és elbizonytalaníthat. Ennek legfőbb jele az, ha
várakozás közben kérdések merülnek fel bennünk, és az idő múlásával
egyre többször és egyre hangosabban támadják reménységünk
beteljesülését. De biztos? Vajon Ő is úgy gondolja? Nem pörögtem túl?
Mit gondolhat rólam? stb. „… a beteljesült kívánság az élet fája (Példabeszédek 13,12),
de a beteljesületlen várakozás a bizonytalanság útvesztője. Úgy vagyunk
teremtve, hogy egyszerűen szükségünk van happyend-re, célba érésre,
pozitív visszajelzésre, beigazolódásokra.
Isten, a Vele való kapcsolatban tökéletesen megelégíti lelkünknek ezt az elemi, olthatatlan vágyát. „Az igazak várakozása örömre fordul, de a bűnösök reménysége semmivé lesz” (Példabeszédek 10,28).
A várakozás beteljesülésének pillanatában semmivé foszlanak az odáig
megtett út nehézségei. Mint mikor egy kisgyermek megszületik: a kilenc
hónap terhe és aggódása, félelmei és lemondásai senkit nem érdekelnek
többé, hiszen ott van az a személy, aki miatt az egészet végigcsináltuk.
Már csak ő számít, már csak az ő jövője a fontos. A Krisztusra várásunk
egyik legfőbb áldása, hogy jelenlétében mindig valami új kezdődik, és
közelségében képesek vagyunk másként látni magunkat, másokat,
helyzeteket, sorsokat. Ő a mi nagy beteljesedésünk. Vele, Miatta és
Érte… Ez a várakozásunk nagy célja, Ő az életünk valódi értelme.
„és hozzám hajolt…”
Csoda, csoda és csoda! Belém lát,
megérint, közel jön. Sokan, keresztényként is félnek ettől az intim,
bensőséges kapcsolattól. Nem kell azt túlzásba vinni – mondják. Mintha valahogy mindig jobban szeretnénk csinálni a dolgokat, mint ahogy azokat Jézus tette. Majd mi tudjuk, majd mi korlátozzuk, majd mi megadjuk
a megfelelő keretet. Különben is, három lépés távolság tartásában jók
vagyunk. � Pedig Isten másképp gondolta. A golgotai keresztnél nagyobb
túlzást nem láttam még. Az a pazarlás, amit Ő művel, ha szeretetről van
szó, felülmúlhatatlan. Nem mérlegel, nem számítgat és nem szab
határokat. Szeret, odahajol és cselekszik, nem csak beszél. Tetteinek
mindig velejárója a változás. Az Ő hozzánk hajolása mindig változtat,
alakít, formál.
Ma már nem vagyok az az ember, aki
tegnap voltam. Növekedtem, változtam, alakultam, hiszen szelleme formált
engem az elmúlt 24 órában is. Lemetszett rólam vadhajtásokat, vagy épp a
tegnap még zöld, nyers gyümölcskezdeményeim mára már szüretre érettek.
„…új éneket adott számba…”
Egészen közel jön. Megérint, szívbe
markol, beleteszi dalát a számba. Ez érintkezésről beszél nekem.
Közelségről, ami megszentel és helyreállít. Reményt ad és felemel.
Szeretem, ahogyan megosztja magát velem. Kedvem támad leutánozni Őt és
ugyanígy tenni. Aztán lassan elkezdem tanulni megosztani magam
másokkal, ugyanúgy, ahogyan azt Ő is teszi velem.
A Szeretet hamisítatlan jellemzője hogy
ad, ad és megint csak ad. Hogy oszt és nem fél attól, hogy Neki nem
marad. A Szeretet minden egyes megnyilvánulásával tanítani akar
bennünket, hogy törvényei nem Földi törvények. Hogy nem leszünk
kevesebbek, ha megosztjuk azt, amink van. Sőt! Növekedésünk és
fejlődésünk kulcsa az adni tudás. A megosztásra való készség. Most 2016
adventjében sincs ez másképp. Törekedjünk hát arra, hogy várakozásunk ne
öncélú legyen. Hogy mindaz, amit jelenlététől kapunk, élő vízként
tovább folyjék belőlünk, és mások épülését, javát, örömét szolgálja. Ez
az advent igazi haszna, ez karácsony valódi értelme.
Várni, betelni, tovább adni. Legyen mindnyájunknak ilyen AD-ventje! �
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése