A volt faluban minden esztendőben karácsony éjfélén Krisztus újra megszületett. „Meghallották a hírt az erdőben a vadak! A fák az erdőben egymásnak hajladoztak, köszöngettek, még ami görbe fa volt az erdőben, az is kinyújtotta a derekát, mert megszületett a Kisjézus… Hogy a csillagok milyen szépek voltak!” – mondta Gari Margit mezőkövesdi parasztasszony Fél Edit néprajzkutatónak a régi karácsonyokra emlékezve.
„A hajdanvolt ember hitte, hogy a Mindenség valamennyi teremtménye Isten akaratából létezik, s velük, általuk is üzen az Úr. Üzen a késő őszön haldokló Nappal, s a halálra készülő mezővel, fákkal, a kora téli, Karácsonyt előző fagyos-fehér tisztulattal; és az ember is tette dolgát, alkata, s szerepe szerint együtt a többi létezővel. Miután szeptember végén Úr Szent Mihály megmérte tetteit – farsangolt Katalinig.
Énekes lármás kedvvel tobzódott; zavartas, űzte teste vágyát – közben csak a Mindenszentek, s a Halottak napja intette csöndre… András muzsikát záró napja után az éjszaka, a szorongató sötétség nagyon hosszúra nyúlik, de Isten fehér abroszt terít a tájra, tiszta, illatos gyolcsát adja a hónak; s a régi ember lelkét beletakargatta. Miképpen megóvta a hó az őszön sarjadt alig-életű vetést, aképpen óvta a vágytalanná tisztult embereket is; és őrizte őket minden hajnalon az adventi áhitat. Jóval napkelte előtt gyerekek csengették végig a falut, s a templomba ment mindenki, aki csak járni tudott. Az „aranyosmiséken” az ő leheletük tette meleggé a kőhideg templomot, mint a hajdani Karácsony éjen Betlehemben a barmok lehelete az istállót, amelynek jászlában a testet-lelket pusztító sötétség kellős közepén világra született Jézusban a Mindent teremtő és igazító Isten. A templom meleg csöndjében várták meg a napfölkeltét. Szent Miklós napján maskarás gyóntató menet járta a tollfosztókat és a fonóházakat. Gyóntatták a legények a lányokat, s akiben pirosan égett még a test öröme, azt aléltra táncoltatták a maskara-ördögök, kezük közül angyalnak öltözött szabadította ki a „vágytalant”.
Lucakor cserépbe búzát vetettek. Némely faluban az asszonyok nyála táplálta a földet, amelyben a Karácsonyt előző legsötétebb tizenkét napon megfogant az élet, sarjadni kezdett a búza. A búza, amely minden nyáron magába rejti a Napot („mag, mag, búzamag, benne aluszik a Nap” – kántálták a hajdani gyerekek), és Jézus képét hordja. Az aratásra készülő nyári határban, „Isten terített asztalán”, július 2-án, Sarlós Boldogasszony napján az érett búzatáblákban az első három vágást a templomban megáldott sarlóval, asszony végezte, s kötötte kévébe a sárarany csudát, s öltöztette szalaggal, virággal „Jézusát” – e Jézus kévét Karácsony éjszaka kibontották: a karácsonyi asztal alatt belőle készítettek Jézusnak ágyat. Fény-Krisztus ágyát, lelkük Megváltót váró szalmaágyát a minden hajnali áhitattal együtt, betlehemesek és a karácsonyböjti kántálók igazították. Jézus szobájukban, bennük született meg minden Karácsonyon. „Begyütt Jézus a házamba, házam közepibe’ megálla” – imádkozták éjféli mise után a karácsonyi asztal körül, amely alatt a megszületett kisded szalmája fénylett, s amelynek advent csöndjében szőtt ünnepi abroszán, a kék szalaggal ékesített lucabúza közepén gyertya égett…
A régiek Karácsony napján „megénekelték” a rokonokat: házról-házra jártak családostól; énekkel köszöntek be a kapu előtt az érkezők, s énekkel tártak ajtót a fogadók. A haragosokat is meglátogatták sorra – bocsánatot kért a sértő és megbocsátott a sértett. Amire ember gyönge, gyarló azt ilyenkor tette Jézus bennük – s hálával mindenki csak Neki tartozott.”